Álmomban megjelent egy közgazdász és elmagyarázta, hogyan létezik az, hogy egy részvény ára tiz órakkor - mondjuk - száz forint, tiz óra öt perckor viszont már száztiz és a nap folyamán ez még hússzor
változhat, pluszban és minuszban egyaránt. Már majdnem megértettem, hogy bár a tőzsde a tulajdonosok piaca, itt is elsősorban a kereslet-kinálat szabályozza az árakat, de felriadtam. Azóta is azon töprengek,
van-e valami kapcsolat egy konkrét vállalat (részvényeinek) ára és a tényleges teljesitménye között?
Tudniillik bármit is állitson elő, a cég belső feltételei aligha változnak percenként. A vállalat ugyanott van, ahol volt, ugyanazt csinálja, mint öt perccel azelőtt, stb. Ha perceken belül valami változhat, az csak a külső feltételrendszer lehet. A kérdés most már az, létezhet-e ilyen, pozitiv-negativ tartományba kényszeritő, hosszú éveken át - és naponta többször - tartó változás?
A lényeg a "cipőt a cipőboltból" szlogenig egyszerűsitve a következőképpen irható le. Veszek egy cipőt. Kapok róla egy számlát. A számlát eladom valakinek. Az eladja másnak. És igy tovább, amig a világ a világ, miközben a cipőt - a suszteren kivül - senki sem látta, minek is, hiszen kit érdekel itt a cipő? Az üzlet szempontjából legfeljebb a leirása érdekes, hogy tudniillik bőr vagy sem, stb. Az értékesitendo áru ugyanis most már maga a számla lett.
Két árunk van tehát. Egy konkrét, konkrét árral. Ez a cipő. Egy virtuális, állandóan változó árral. Ez a számla. Miután a változó ár a változó körülmények függvénye, legalábbis elvileg, két dolgot tehetünk. Ha van elég tőkénk, kivárjuk a kedvező körülményt és értékesitjük a számlát, vagy megpróbáljuk befolyásolni, ha tetszik manipulálni a körülményeket. A lényeg: az, hogy a "szárnyaló tőzsde" élénkiti a gazdaságot, ma már nem több mesénél. Ez éppenséggel forditva van. Itt történik meg a pénz kivonása a reálgazdaságból, ami tévedések elkerülése végett, soha nem kerül vissza a termelő vállalathoz.
Ha egy cég részvényeinek az ára emelkedik, akkor két féle módon juthat fejlesztési pénzekhez: kölcsön útján vagy a saját tulajdonának (részvényeinek) az értékesitésével. A tőzsde szerepe tehát nem több és nem kevesebb, mint hogy a jól működő cégektől átcsoportositsa azt a hasznot, amit még meg sem termeltek, vagy magát a tulajdonjogot, a tőketulajdonosokhoz. (Ez szoritja le a béreket is.) Korlátozott nagyságú piaci keretek között (kétpólusú világrend) ezt régen még visszaforgatták a reálgazdaságba, mivel mást nem is tehettek vele. Ebből következett aztán az áruk túltermelése, hiszen a fogyasztás bővitésének határai voltak. Ezen ugyan - időszakosan - még segitett a kreditkártyák bevezetése, de a problémát nem oldotta meg.
Ahhoz, hogy ez a biznisz fenntartható legyen, az egyik alapfeltétel, hogy a tőzsde összességében és folyamatában emelkedő tendenciát mutasson. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha állandóan új cégek lépnek be a virtuális rendszerbe. (Ez kényszeritette ki a kelet-európai, oroszországi, kinai nyitást.) Sokan hiszik, hogy a tőzsdén keletkező haszon az tulajdonképpen azé a cégé, amelyiknek a részvényei emelkedtek. A valóság: a kibocsátás napján beszedett pénzen kivül, a vállalatnak többé egyetlen huncut garas sem üti a markát, hiába ér majd tizszer annyit a részvénye, mint az eladáskor.
Felmerül a kérdés, megfelelő nagyságú tőke birtoklása esetén egyáltalán érdemes-e a reálgazdaságba pénzt fektetni, legyen az akár bank, akár magánszemély? Csak ott és akkor, ahol és amikor a megtérülés gyorsasága legalábbis vetekszik a virtuális piacon elérhető nyereséggel. (Ezért gondolják egyesek, hogy az alacsony munkabér, a versenyképesség alfája és omegája, a skandinávok meg hülyék.)
A műholdakon és drótokon utaztatott pénz - megkerülve a földet - huszonnégy óra alatt nagyobb haszonnal kecsegtet, mint amibe egy cipőgyár alapitása kerülne. S miután a virtuális pénzből csinált valóságos pénzhalmazt "nincs értelme", de mennyiségénél fogva nem is lehet teljes egészében visszaforgatni a reálgazdaságba, legalábbis helyben nem, szükségszerűen ki kellett alakulnia a (pénz)túltermelési válságnak. A pénz egy részét ugyan felszivta Kelet-Európa, Kina, India és Oroszország, tekintélyes hányada viszont továbbra is a virtuális mezőben forgott, de az nyilvánvaló, hogy bár még hátra van Afrika, Közép- és Dél-Amerika, ez egy véges rendszer. Az eddig létező legnagyobb, és működő(!), virtualitásból realitásba forditható piramisjáték.
Olyan, amelyik egy szűk réteg számára lehetővé teszi a valódi értékek felvásárlását a kvázi "később belépőktől", maguktól az értéket termelőktől. A tőzsde napi emelkedésének vagy csökkenésének a gazdaság működése szempontjából nincs jelentősége. Az ezzel ellenkező mantra lényege az, hogy elhiggyük, ha a milliárdosainknak jól megy, akkor az jó mindenkinek. (L. lecsorgás-elmélet) Részvényt venni, főleg akkor van értelme, amikor a gazdaság jól működik, de a gazdaság nem azért működik jól, mert a tőzsdén ma több részvényt cserélt gazdát, mint tegnap.
Mondhatnánk azt is, hogy a tőzsde egy olyan rulett, amit a kaszinók tulajdonosai játszanak - egy reflektorral megvilágitott - külön asztalnál, a vendégektől elnyert pénzen. Ezen - elvileg - csak akkor veszithet valaki, ha a kaszinó kiürül, a játékot azonban "virtuális" zsetonokkal, de folytatják. Mondom, elvileg. Mert ezeket a zsetonokat a gyakorlatban - az adófizetők pénzén - felvásárolja az állam. Ügyes!
Hogy ez hány karú rabló, azt talán csak egy, a menedzserek szócsövének számitó lap tudja megmondani.
És meg is fogja! Ez pedig úgy fog szólni, hogy az élet nem habostorta. Nektek!
