Cipőt a cipőboltból

Aki  a  kilenclyukú  hidnál  áll  az  nekem  ne  papoljon  arról, hogy  ő  már  látja  az  alagút  végét. Ráadásul  egyszerre  mind  a  kilencet. Az  út  ugyanis  a  hidon  át  vezet, keresztbe! Ezt  azoknak  is  mondom, akik  a  pannon  lankákba  fúrt  alagútak  után, most  a  Hortobágyra  terveznének  viaduktot  a  marháknak.
És  különben, akiknek  nem  tetszik  a  tőkések  feltőkésitése, azok  fasiszták  vagy  hülyék.
Ti. egyszerűen  nem  értik, hogy  a  tőzsdei  lufik  fújogatásával  - a  világuralomért  zajló  küzdelemben - a  mi  (értsd:  nyugati)  tökéseink  nem  versenyezhetnek  a  kinaiakkal, indiaiakkal  és  más  okokból  az  oroszokkal  sem. Nem  értik, hogy  - háború  helyett -  a  világ  gazdaságának  bedöntése, maga  a  humanizmus  és  kisebbségvédelem. ( A  kinaiak  ugyanis  többen  vannak.)  Nem  értik, hogy  itt  elsősorban  nem  az  országok, köztük  Magyarország  versenyképességéről  van  szó, hanem   tőkés  csoportok  rivalizálásáról. (Az  államok  versenyképessége  ugyanis  tőkevonzó  képességet  jelent. A  tőkét  pedig  sok  minden  vonzhatja. Ebből  a  legrosszabb  megoldás  az, ha  egy  ország  az  olcsó  munkaerőre
épit.) S  végül  nem  értik, hogy  hiába  nem  tetszik  nekik, a  tőke  ki  fogja  kényszeriteni  a  nagy  állami  elosztórendszerek  privatizálását. De  hagyjuk  az  iróniát!
A  negativ  lufi  fújása  tőkés  körökben  is  okoz  némi  kényelmetlenséget, de  ez  elhanyogolható  ahhoz  a  haszonhoz  képest, amit  hozott  és  hozni  fog. Nem  árt  tehát  számba  venni  a  bankszektor  és  világgazdaság, szűk  körben  kiagyalt  és  szerintem  tudatos  bedöntésének  előzményeit  és következményeit.
   A  nagy  állami  elosztórendszerek  privatizálása  ellen, több  európai  országban  is  felléptek, pl.
politikai  erők  által  is  támogatott  tömegtüntetéseken (L. Spanyolország, Portugália, Franciaország, Csehország, stb.), de  Magyarországon  még  ennél  is  hatékonyabban, népszavazással. (Ez  pedig  baljós  előjelnek  tünt  egy  hasonló  - mondjuk -  Franciaországi  kezdeményezés  esetére. ) A  világválságra  való  hivatkozással  ezek  most  végrehajthatók  vagy  legalábbis  jó  esély  van  a  megszerzésükre.
   A  hordónkénti  150  dolláros  olajlufi  kidurrantásával  az  olajat  exportáló  államok  szárnyalása, ezen  belül  a  vészes  gyorsasággal  erősödő  - az  állammal  összefonódott - orosz  tőkéseké, megtört.
   A  kinai  exportot  - a  kereslet  szűkülésével -  visszavetették, Kina  politikai  és  gazdasági  expanzióját  lefékezték, ahogy  a  Szovjetunióét  és  az  Európában  felvásárlásokba  kezdő  Indiáét  is. (Nem  mellékesen:  a  vigyázó  szemüket  - a  jövő  nagy  piacára -  Afrikára  vetők  örömére  az  Egyesült  Államokban  "véletlenül"  éppen  most választották  meg  az  első  fekete  elnököt.)
   A  pénzügyi  válság  következményeként  sikerült  kényszerhelyzetbe  hozni  Amerikát, Japánt  és az 
EU  államait, amelyek  most  kénytelenek  közpénzből  feltőkésiteni  a  magánbankokat  és  nagyvállalatokat. ( Az  amerikai  adófizetőknek  ez  - eddig -  kb.  2000  milliárd  dollárjába  került, Magyarország  pedig   hitelből  kénytelen  bankmentő  csomagot  képezni. ) Amit  tehát  nem  sikerült  elérni  szép  szóval, azt  most  elérték  egy  negativ  lufi  fújásával.
   A  tőzsdei  árak  zuhanása  lenyomta  a  konkurens  (tőkés)csoportokat, azokat,  akik  nem  rendelkeztek  információval  a  bedöntés  szándékáról. Nem  idejéről, szándékáról! ( Leszámitva  a  szerencséseket, de  ezek  száma  a  lényeg  szempontjából  elhanyagolható. )  Ez  azért  fontos, mert  itt  egy 
olyan  sokszereplős  játszmáról  van  szó, amelynek  minden  szereplőjét  nem  lehet  kontrollálni,
de  az  alapvető  folyamatok  igenis  befolyásolhatók. ( Mi  sem  bizonyitja  ezt  jobban, mint  a  tözsdei  lufik  menetrendszerű  kreálása  a  "dotcom"-tól  az  "olaj"-n  át  a  "real  estate"-ig.)
Ezek  a  fő  eredményei  - természetesen  tőkés  szempontból - a  válságnak, s  bár  sorolhatnék  még  néhányat, többek  között  a  forint  és  a  kelet-európai  valuták  elértéktelenedését, nem  teszem.
Annyi  bizonyos, hogy  a   fentieknél  többet  -  ennél  kevesebb  veszteséggel - egy  világháború  sem  hozott  volna  konyhára. (Ezt  képletesen  mondom, mert  egy  hagyományosan  értelmezett  világháborúnak  még  a  gondolata  is  teljes  képtelenség. Az  ok  roppant  egyszerű: a  nagytőke, s  persze  az  államok  számára  is, ma  már mindkét  oldala  kontrollálhatatlan. A  veszteség  és  a  nyereség  is.)
   És  akkor  mi  történik  Magyarországon? Megjelenik  néhány  a  politikát  a  közgazdaságtannal
összekevero  "okos  fiú"  és  a  kapitalizmus  leninjeiként  meg  akarnak  minket  győzni  arról, hogy  nem  a  gazdasági  szisztémával  van  baj, hanem  "a  probléma  maga  az  állam". Egyrészt  mert  beavatkozik  az  egyébként  kitünően  működő, manipulációktól  mentes  piaci  folyamatokba, másrészt  mivel  eleve  rossz  gazda, további  privatizációra  van  szükség. ( Ezzel  mintegy  jelezve, hogy   konjunktúra  vagy  válság, mindegy, ők  ott  állnak, ahol  eddig  is  álltak.) Ha  tehát  lefaragnánk  a  szociális  juttatásokból, akkor  mi  is  versenyképessé  válnánk  és  jöhetne  a  Kánaán. Hacsak... mielőtt  megérkezne  be  nem  lépnek  a  versenybe  új  tőkéscsoportok , mert  akkor  új  megszoritás  következik, hiszen  megint  a  "mi"  tőkéseink versenyképességét  kell  feljavitanunk. És  igy  tovább!
A  kérdés  az, képes-e  egy   tizmilliós  ország  egy  ilyen, kvázi  háborús  állapotokat  jelentő  folyamattal  szembemenetelni? ( És  akkor  még  a  saját  hibáinkról  és  a  fenn  már  jelzett  erők  hazai  kiszolgálóinak  igen  befolyásos  csapatáról   nem  is  beszéltünk. ) A  válasz, sajnos, egyértelmű  nem! De  ebből  egyáltalán  nem  következik  a  kényszereknek  való  feltétel  nélküli  és  önkéntes  alávetettség, még  kevésbé  a  túllihegés. Ne  mókázzunk  itt, mert  ma  Magyarország  egy  tőkés  csoportok  által  - gazdasági  eszközökkel -  vivott világháború  kényszerű  résztvevője! Aki  egy  ilyen  helyzetben  azt  mondja, hogy  a  probléma  maga  az  állam, az  szerintem  nincs  eszénél. Mert  lehet, hogy  a  magyar  állam  túl  sokat  költ  önmaga  működtetésére, mondom  lehet. Lehet, hogy  - mint  minden  háborúban -  a  nép  fizet, bár  e  háború  jellegéből  - szerintem - ez  nem  feltétlenül  következik, de  ettől  még  valaki  lehet  más  véleményen.  Azonban  mindezt  úgy  megfogalmazni, hogy  a  probléma  maga  az  állam, miközben  mindenki  tudja, hogy  a  globalizmusban  érdekelt  tőkéscsoportok, ha  nem  is  egyetlen, de  mindenképpen  a  legfontosabb  ellensúlyáról  beszélünk, hát..., hogy  is  mondjam, ez  több  mint  érdekes.
folyt. köv.